Koncertbeszámolók Rock (Archív) (2012-2014)

Tízezrek előtt lépett fel az Omega és a Scorpions - képekben Két legendás zenekar, az Omega és a német Scorpions adott sikeres koncertet hétfő este a fővárosi Hősök terén. A rendszerváltoztatás 25. évfordulójára szervezett Szabadságkoncert című eseményen hatalmas tömeg előtt játszott a két csapat. A Hősök tere közepén felállított színpad környéke teljesen megtelt a koncert kezdetére, az emberek az Andrássy úton két utcasarok hosszúságban, keresztben a Dózsa György úton is mindkét irányban hosszan, tömött sorokban álltak. A legtöbben a negyven-ötven év körüliek voltak, de a fiatalabb generáció is képviselői is nagy számban voltak kíváncsiak a Szabadságkoncertre. Az ingyenes koncertet a rendszerváltoztatás, valamint Nagy Imre és mártírtársai újratemetése 25. évfordulója alkalmából szervezték, a Közös siker című programsorozat keretében. Elsőként, fél 8 után nem sokkal az Omega lépett színpadra. Az immár 52 éves zenekar - ahogy az elmúlt időszakban ez már megszokottá vált - végig nagyzenekarral, a Danubia Szimfonikus Zenekarral és kóruskísérettel adta elő műsorát. Az öt tagot - Kóbor Jánost (ének), Benkő Lászlót (billentyűs hangszerek), Molnár Györgyöt (gitár), Mihály Tamást (basszusgitár) és Debreczeni Ferencet (dob) - Szekeres Tamás gitáros, Gömöry Zsolt billentyűs és Szöllősi Kati basszusgitáros egészítette még ki. A ráadással együtt mintegy egyórás Omega-blokk nagyzenekari bevezető után a Babylonnal kezdődött, ezt az Életfogytig rock and roll követte, majd olyan további nagy slágerek következtek, mint az Éjféli koncert és a Napot hoztam, csillagot. A Fekete pillangó teljes egészében szimfonikus és nagykórus változatban hangzott el, majd a végén, a ráadásban a Gyöngyhajú lányt adta elő az Omega. Az 1962-ben alakult zenekar soha nem játszott korábban ekkora közönség előtt; két évvel ezelőtt, az Omega jubileumi évében szerepelt a tervek között egy Omega-koncert, de az akkor nem valósult meg. "Jó estét, Budapest!" - köszöntötte Klaus Meine, a Scorpions énekese a közönséget magyarul. További Scopions képekért kattints! A német hard rock történetének egyik legfontosabb együttese 21 órakor lépett színpadra és hatalmas formában, elképesztően profi megszólalással rukkolt elő, Rudolf Schenker gitáros virtuóz szólókkal tarkította a számokat, a szintén a hetedik évtizedét taposó Klaus Meine tisztán, dinamikusan énekelt. A frontember megénekeltette a közönséget, két szám között Nagy Imrét hősként méltatta. A Scorpions tagja Matthias Jabs gitáros, Pawel Maciwoda basszusgitáros és Johan Franzon dobos is. A Scorpions eljátszotta mások mellett a The Best Is Yet to Come-ot, a Send Me An Angelt vagy a megasláger Holidayt. Az egymással négy évtizede baráti kapcsolatban álló német és magyar zenekar a végén közösen is előadtak egy számot.

Omega- és Scorpions-koncert - Klaus Meine a közös fellépésről Háromgenerációs közönsége támogatásával továbbra is teljes erővel dolgozik a Scorpions, a hard rock német sztárzenekara, amely új lemezzel és egy filmmel is készül az alapításának ötvenedik évfordulójára, a következő koncertjét pedig az Omega együttessel adja Budapesten. Omega- és Scorpions-koncert - Klaus Meine a közös fellépésről Háromgenerációs közönsége támogatásával továbbra is teljes erővel dolgozik a Scorpions, a hard rock német sztárzenekara, amely új lemezzel és egy filmmel is készül az alapításának ötvenedik évfordulójára, a következő koncertjét pedig az Omega együttessel adja Budapesten. A két zenekart évtizedes barátság köti össze, és június 16-án, a budapesti Hősök terén a rendszerváltás emlékére szervezett Szabadságkoncerten újra találkoznak. Több dalt közösen fognak előadni, köztük a Gyöngyhajú lány című Omega-klasszikust, amelyet a Scorpions is feldogozott White Dove (Fehér galamb) címmel. Az Omega 1994-es a népstadionbeli koncertjén "feltűnt nekünk ez a gyönyörű dal" - mondta az MTI-nek Klaus Meine énekes, aki a Scorpionst alapító gitárossal, Rudolf Schenkerrel volt vendég a koncerten. "Nagyon megtetszett, ezért feldolgoztuk és az új verzióval vettünk részt egy jótékonysági akcióban, a ruandai népirtásban megárvult gyermekek javára szervezett (1995-ös németországi) koncerten, most pedig újra elővesszük". A Scorpions és az Omega a hetvenes évek közepén barátkozott össze, amikor együtt turnéztak Nyugat-Európában. Közös vonásuk, hogy mindkettő "nagyon erős koncertzenekar, amely a karrierjét a fellépésekkel és a rajongók támogatásával építette fel" - emelte ki a Scorpions énekese. A Hősök terén a rendszerváltás korának egyik legismertebb dalát, a Wind of Change-et is előadják. A dal a Szovjetunióban adott koncerteken szerzett benyomások lenyomata, és 1989 szeptemberében, még a berlini fal leomlása előtt keletkezett - mondta Klaus Meine, a rockhimnusz szerzője. Felidézte, hogy 1988-ban az akkori Leningrádban egymás után tíz este teltház előtt játszottak egy sportcsarnokban, és 1989 augusztusában felléptek a "szovjet Woodstock" néven is emlegetett Moszkvai Békefesztiválon. "Azt éreztük, hogy a világ a szemünk láttára alakul át" - mondta Meine, aki szerint talán azért sejtették meg a dal címébe foglalt "változás szele" közeledtét, mert a második világháború után felnőtt német nemzedék tagjaiként erősebb volt bennük az érzékenység, mint a Moszkvai Békefesztiválon fellépő amerikai sztáregyüttesek, például a Bon Jovi tagjaiban, akik csak "a rock n' rollt akarták elvinni a Szovjetunióba". "Volt valami a levegőben, és amikor hazaértünk Moszkvából, meg akartam fogalmazni ezt az érzést, a változás és a békésebb világ iránti remény érzését" - mondta a Scorpions frontembere a Wind of Change keletkezéséről, hangsúlyozva, hogy a remény alig néhány héttel később beigazolódott, de a dal az ukrajnai válság közepette még mindig aktuális.

Roger Waters @ Puskás Ferenc Stadion, 2013.08.25. Ha valaki rajong az úgynevezett Igényes Zenéért, akkor szinte garantált, hogy a Pink Floyd az egyik kedvence. Fontos megemlíteni az Igényes Zene mellett, hogy ezek az emberek mesterei voltak a hangszereiknek, elképesztően átgondolták a lemezeket, és például a The Wall nem egy egyszerű poplemez ám, hanem egy olyan színmű, ahol minden egyes hangnak örökérvényű üzenete van. Roger Waters is érzi a közmegítélést, ezért talált rá okot, hogy már évek óta szólóban turnéztassa az 1979-ben megjelent lemezt, hiszen az a személyes, elszigetelődésről szóló mondanivaló, illetve az arra könnyen ráhúzható zsebtársadalomkritika, amit akkoriban összehozott, épp úgy eladható 2013-ban is a Nagy Gondolatokra és Igényes Zenére fogékony közönségnek. Belőlük egyébként meglepően kevés volt a bő félházas Puskás Ferenc Stadionban, pedig a jegyüzérek még a színpadra is ajánlottak jegyeket. (Fotók: Mohai Balázs/MTI) Abba tényleg felesleges belemenni, hogy mennyire hiteles úgy kritizálni a multikat, hogy egy 69 éves zenész Nike-hoz hasonló márkanévként turnéztatja meg a zenekarával közösen 34 évvel ezelőtt írt lemezét, de ez végülis lényegtelen is. A fontos az, hogy jó-e a koncert, és hogy Roger Waters ad-e valamit a gátlástalan profithajhászat beismerésén kívül. És igen, ad. Lehet itt hőbörögni rajta, hogy az idő közben Richard Gere-ré változott Waters milyen szájbarágósan mutatja be a szerinte létező világot, de ez nem volt le semmit abból, hogy a The Wall van olyan grandiózus lemez, amit érdemes 2013-as technikával előadni. A fellépés végre tényleg elmosta a koncert és a színház közti határokat: egy évtizedek óta kiégett zenész egészen tökéletesen játszotta el, hogy szenvedélyesen tudja ostorozni a globalizációt és az USA külpolitikáját egyszerre. A tökéletesre polírozott látványvilággal együtt tényleg el lehetett felejteni, hogy mennyire idegesítő is, amikor valaki a lehető legkapitalistább módon teszi pénzzé a kapitalizmus kritizálását.

Repült a gigantikus fekete disznó, sokkoló képeket vetítettek az egyre csak épülő falra, magyar gyerekek énekelték, hogy nincs szükségük oktatásra. Az államterrorizmus áldozatainak ajánlotta Roger Waters a The Wall-koncertet és beszólt a kormánynak. „KURVÁRA NEM” – volt olvasható a hatalmas kivetítőn magyarul, és angolul is, amikor a vasárnap Roger Waters a Mother című dalban éppen azt a kérdést tette fel, hogy "Mother, should I trust the government? (Anya, megbízhatok a kormányban?)". Mielőtt bárki megint az Orbánék elleni nemzetközi ármányt látná a gegben, szögezzük le, a felirat Berlinben németül jelent meg, Bukarestben románul. A Pink Floyd egykori frontembere a mindenkori és „mindenholi” kormányok elleni bizalmatlanságra hívott fel. Előre figyelmeztettek a szervezők, hogy Waters percre pontosan kezdi „a világ legnagyobb utazó produkcióját”. Igazuk volt: negyed kilenckor a majdnem megtelt egykori Népstadionban megkezdődött a The Wall. Már a díszlet lenyűgöző volt, a stadiont keresztben egy hatalmas fal szelte ketté, amely csak a színpadnál (amely fölött egy hatalma köralakú vásznat feszítettek ki) volt egyelőre hiányos. A koncert első részében folyamatosan beépült ott is, hogy végül teljesen elválassza a zenészeket a közönségtől. A fal egyben hatalmas filmvászonként szolgált, amelyen nemcsak a zenészeket láthattuk közelről, hanem amelyre különböző animációs bejátszásokat, fotókat, videókat vetített a – ha jól számoltuk – 36 vetítőegység. Megjelent a halott édesapa fotója, majd még egy halott katonáé, még egy, még sok, hogy végül minden egyes téglán a különböző háborúkban elesett embereket toljon elénk a fénytechnika. A falon repülők húztak el (néha mi magunk voltunk a vezetőfülkében), hogy teleszórják a világot bombáikkal. Először kereszteket oldottak ki a bombázók (de jó, hogy nem Alföldi rendezte a produkciót…), majd sarló-kalapács, horogkereszt, zsidócsillag, félhold, továbbá Macdonald’s, Mercedes, Shell-logók. Időnként a falon feltűntek az Alan Parker-film híres jelenetei is. Az impozáns látványt emellett tűzijátékok, óriás bábuk (például a filmből jól ismert tanár figurája) fokozták. De rögtön az elején egy repülő is „becsapódott” a falba: a fejünk fölötti drótkötélen csúszott le a reflektoroszlopró

Akármit is csinált tavaly nyáron az indianai Elkhartban Charlie Benante a feleségével vagy a felesége Charlie Benantével, bizonyosan nem merült ki a dolog egy kis ordítozásban, hiszen az Anthrax dobosa az utóbbi egy évben nem hagyta el az Egyesült Államok területét, és minden külföldi koncerten Jon Dette helyettesítette a zenekarban, amelynek egyébként köztudottan ő a zenei agya. Szerencsére a többiek legalább nem mondják, hogy Charlie mindezt szabad akaratából teszi, mert úgysem hinnénk el... Így tehát az Anthrax ötödik magyarországi koncertje rendhagyó módon két kisegítővel és az egyik alapító nélkül ment le, ám a New York-i thrasherek így is pusztítóan intenzív, euforikus hangulatú bulit nyomtak a Budapest Parkban. Ha Benante ügyének háttere egyelőre tisztázatlan is, egy dolog biztos: a két évvel ezelőtti, zseniálisnak is nyugodt szívvel nevezhető, simán a csapat történetének legjobb albumai közé kívánkozó Worship Music elég alaposan visszahelyezte a térképre az Anthraxet. Az csak egy dolog, hogy az igen méretes Budapest Park igen méretes színpada előtti igen méretes placc a keverő vonalán túlig is tömötten megtelt, de talán ennél is fontosabb, hogy mennyit csökkent a csapat táborának átlagéletkora. Még 2010-ben, a cseh Sonisphere fesztiválon (tehát már Joey Belladonna végleges visszatérése után, de még az album megjelenése előtt) is ordító volt, hogy a Big Four másik három bandájával szöges ellentétben mennyire elenyésző számban figyelték harminc év alattiak az Anthrax műsorát, és még korábban, a 2003-as budapesti Summer Rockson is komplett generációs nézőcsere zajlott le a Nightwish és Scott Ianék átszerelése között. Az utolsó lemez a jelek szerint fordított ezen, vagyis nem csak a csúnya kavarások miatt kiábrándult régi rajongók elkötelezettségét sikerült visszaszerezniük, hanem végre egy új generáció is megismerte a zenekar nevét. Ezt innentől kezdve gyakorlatilag tényleg csak szándékosan lehet elszúrni, és ugyan jól tudjuk, hogy az Anthrax még látszólag nyerő helyzetből is simán képes magát a béka segge alá visszalavírozni, ezúttal van egy olyan határozott érzésem, hogy ők is tudják: he megint elkezdik a röhejes személycseréket, még egyszer nincs számukra visszaút.

A csütörtöki napon az eső nem csak ezért jelentett problémát, mert így lemaradtam a The Devil Wears Prada koncertjéről: a hosszas felhőszakadás után hatalmas sártenger keletkezett, melyre a jelek szerint a szervezők se számítottak. Ha a kempingben nem is, legalább a nagyobb színpadok előtt lerakhattak volna néhány járólapot, sok kellemetlenségtől kímélték volna meg a közönséget. A cipőm egész este bokáig merült a sárban, többen elcsúsztak a megázott talajon. Tudom, hogy egy fesztiválon semmi se számít, de egy ilyen negatív tényező gyorsan rányomja bélyegét a hangulatra.

Minden várakozást túlteljesítő koncertet adott a legendás Slayer a Borsodi Hegyalja Fesztivál szerdai napján. Tom Araya csapatát több ezren nézték végig, a zenekar pedig nevéhez méltóan szinte levadászta a közönséget. Megszerette Tokajt Jason Newsted is, a Metallica ex-basszerosa remek ízelítőt adott nyáron érkező bemutatkozó lemezéből. Az Everytime I Die a Pepsi-, míg az Asking Alexandria a Borsodi Nagyszínpadon mutatkozhatott be végre a nagyszámú magyar közönségnek. Az első nap Dieselboy maratoni drum 'n bass partyján kezdődött csak az igazán nagy ugrálás, a DJ producer bulijára ezernél is többen gyűltek össze. A Hegy' második napjára Phil Anselmo érkezik a Down élén, akit ráadásul bográcsozásra is várnak még fellépésük előtt. Hogy az egyik hatalmas magyar Slayer rajongó külön erre a napra gyártott, a zenekar logójával és arculatához illően tervezett egyedi ülőgarnitúra, vagy a Hegy' hálás közönsége hatotta meg leginkább Tom Araya és Kerry King zenekarát, azt nem könnyű eldönteni, viszont a banda kijött az intenzív és klasszikusokkal teli koncert után, hogy a fesztiválozókkal együtt is hegyaljázhasson. Az Asking Alexandria hívei a délután szervezett dedikáláson gyűjthettek be aláírásokat kedvenceiktől. A brit csapat első magyarországi fellépése hangosra sikeredett, de ugyanez igaz Jason Newsted koncertjére is, aki bizonyította, hogy közel egy évtizedes kihagyás után is nagyon elemében van. Zenekarának mexikói dobosa megkóstolta a szabolcsi almapálinkát, a hírek szerint nagyon elégedett volt a hazai különlegességekkel. Igazi kuriózum volt a Dez Fafara vezette Coal Chamber és az Everytime I Die Pepsi Nagyszínpados koncertje is, de aki már nem a gitárdallamokra vágyott, az a Malátabárban pörgő Dieselboy drum 'n bass buliján, vagy a Bomba színpad DJ partyján őrülhetett meg.

Öregember nem gyorsvonat. McCartney sem az, mégis képes hihetetlen energiákat kibocsátani magából. Macca az év koncertjét prezentálta, mi pedig jelzőhalmozással jutalmazzuk. Ha Paul McCartneyról beszélünk, nem fukarkodhatunk a pozitív jelzőkkel. Minden egyes munkásságáról szóló cikkben tökéletes biztonsággal szerepelnek az ikonikus, zseniális, egyedülálló, mesteri, meghatározó, kultikus, isteni, klasszikus és tökéletes szavak, melyeket nem átallottunk mi is felhasználni mindarra, amit június 27-én Bécsben történt. Mert megérdemli. Az On the Run turné már csak azért is kötelező mindenki számára, aki valaha is közelebbi kapcsolatot ápolt McCartney munkásságával, mert ez a félisten semmi mást nem hajlandó játszani, csak és kizárólag Beatles- és Wings-dalokat. Persze pár szólókarrierjéből érkező track (My Valentine, Maybe I’m Amazed, Ram On, Here Today, Another Day) is befért a setlistbe, amely olyan hosszú volt papíron, hogy instant röhögést váltott ki, amikor csak feltűnt a kivetítőkön hősünk jobb oldalán, a földön, mint egy lepedő. Harminckilenc (!) dal, ami nem kevés, mégis lehetett volna több, nyilván, hiszen egy ekkora és ilyen minőségű, mesteri életműből nem lehet teljes slágerparádét adni közel három óra alatt. Azt azért sejteni lehetett, hogy nem az osztrák közönség lesz az, amelyik Ottakringerét nem sajnálva kezd ugrálni az első dal hallatán, jó, ha a felére elérünk egy csendes közönségénekeltetésig. Nem tévedtünk sokat. A lelkes, de sokszor visszafogott majdnem telt ház örül ugyan annak, hogy az ikonikus Macca betoppan magas sarkújában és kabátjában, majd rákezd az Eight Days a Week-re fél kilenc környékén, de idő kell neki, amíg igazán belemelegszik. Meg Ottakringer. Viszont az sok.

A purgatórium turbinái - My Bloody Valentine-koncertkritika. „Figyelem! EXTRÉM hangnyomás várható, az erre érzékenyeknek füldugó javasolt, amit vész esetén tudunk biztosítani, de sajátot hozni ér!” – hirdették a szervezők az idén harminc éves My Bloody Valentine budapesti koncertje előtt. És valóban! A kultikus státuszba emelkedett ír zenekar fellépésein keletkező zajos hangorkánról már megannyi mesét és legendát lehetett hallani a különböző gitárzenéről szóló diskurzusokban. Ehhez képest egészen kontrasztos a kép, ami az időben érkező koncertlátogatót fogadja: a késődélutáni napsütésben Kevin Shields zenekarvezető csendben, készségesen és mély türelemmel dedikál akár tekintélyes lemezgyűjteményeket is a klub dohányzó-kerthelyiségében. (Fotók: fenytkepezo.tumblr.com) Közben bentről felcsendülnek a Kollaps koncertjének legelső taktusai, majd rövidesen tisztességes, jó értelemben vett rockzene tölti be a teret. A trió fölösleges manírok és jópofáskodás nélkül játssza el nyers erővel megszólaló, férfias dalait. Nem először látom már a csapatot, és tudom, hogy kisebb koncerttérben nagyobb, legalábbis emlékezetesebb bulira lennének képesek. A barátságtalanul magas és kordonokkal elzárt színpad valahogy nem áll jól a közvetlen, klubéletben jártas zenekarnak. Ennek ellenére hibátlanul teljesítenek. Előzenekar legalábbis annál többet nem igazán tehet, mintsem hogy becsülettel, mindennemű tolakodás nélkül megtölti a rendelkezésére álló műsoridőt. Panaszra tehát nem igen lehet oka senkinek: a számok, a hangerőnek hála, remekül érvényesülnek. Tipikusan az a zene ez, ami nem szorul magyarázatra, nem vet fel kérdéseket. Zsigeri, onnan jön, ahonnan jönnie kell, és szerencsére nem is szeretne ennél többnek látszani. A rock’n’rollt meg kell élni, és csókolom! Egyszerű, mint az egyszeregy.

Az utóbbi 25 év egyik legfontosabb, a popzenét csendben megújító zenekara, a My Bloody Valentine tényleg eljött Budapestre, hogy emlékeztessen rá mindenkit, működnek még olyan zenekarok, melyekhez tényleg passzol az amúgy borzasztóan elkoptatott "zseniális" jelző. Kevin Shields és zenekara zajfelhőbe burkolták a közönséget, még ha füldugó nem is kellett. Mi, My Bloody Valentine Budafokon? [Sőt, mint egy olvasó felhívta rá a figyelmemet, az bizony még Albertfalva.] Méghozzá az egykori Wigwam külsőségeit megtartó Club 202-ben? Nem valami félreértés ez, és a Bullet For My Valentine-ról van szó mégis? Óhatatlanul is ezek a kérdések merültek fel az emberben, és egészen a mai napig volt sokunkban némi bizonytalanság, pláne, hogy az együttes szombati, pozsonyi koncertje el is maradt a crew egyik tagjának lábtörése miatt. Aztán amikor a szervezők elkezdték posztolni a színpadra pakolt erősítőhegyekről készült képeket a Facebookon, már nem volt visszaút: igen, még egyet törleszt Budapest, és láthatjuk végre a zenekart, amelynek sok hamis prófétával ellentétben még tényleg van legendája.

Meghökkentően jó életműkoncertet adott a Locomotiv GT szombat este, amelyen egyebek közt kiderült, a nosztalgia nem feltétlenül öl, van, hogy éltet. Hogy a dalokat mintha konkrétan kritikusunk kedvére válogatták volna össze, az a non plus volt az ultrán. Mi volt ez az együttes régen, és micsoda most? - erre a kérdésre is születik valamiféle válasz az alábbiakban. A Locomotiv GT a nyolcvanas évek legelején afféle fokmérő volt mifelénk. A kemény rock múlófélben volt (a legjava, a Piramis és a nála eggyel súlyosabb P. Mobil lecsengett, előbbit tönkretette, utóbbit elkerülte az igazi siker, így csak az Edda maradt), a magyar új hullám vicces volt, de izgalmas nem, a súlyos punk még nem jutott el távoli vidékünkre (Técső, Kárpátalja), a diszkón csak röhögtek a magunkfajta felcserepedő kamaszok. A Nagy Feró-féle Bikini adását vettük néhányan, de az csak kevesek szórakozása maradt sokáig, hogy D. Nagy Lajos érkezésével gyűlöletünk célpontjává alakuljon át. Úgyhogy ha szokásos kérdésünkre, miszerint melyik a kedvenc együttesed, új ismerősünk - vagy bárki - azt válaszolta, az LGT, összenéztünk, és bólintottunk, igen, ez fiú/lány dettó entellektüel, a mi emberünk.

08 2013. feb 20:45 Cilinderben, bűvésztrükkök nélkül: Slash feat. Myles Kennedy and the Conspirators, Leander Rising @ Budapest Sportaréna 2013.02.07. Szerző: magnetic star Címkék: slash Slash_2.jpg Nem lehet vita tárgya, hogy a Guns N'Roses aranykori felállásának vezéregyéniségei közül ki jár továbbra is két lábbal a földön és marad hű a nyers, zsigeri rock n'roll lényegéhez. Már tényleg csak annyi hiányzott, hogy élőben is láthassuk a második szólólemezénél tartó és bivalyerős csapattal nyomuló Slasht. Szóval soha jobbkor!.. Az előbanda szerepében a Leander Rising kipipálhatott egy újabb presztízs-értékű fellépési lehetőséget. Bővebben nem fejtegetném a dolgot, mert a tompa, élettelen hangzás (köztudottan a nyitózenekarok gyakori és sanyarú osztályrésze) sajnos már az elején sokat elvett az esemény hatásából és csak a szett második felére javult valamelyest. Ez nem magukon a zenészeken és kvalitásaikon múlott, úgyhogy aki kedveli a billentyűvel és szívfacsaró énekdallamokkal dúsított modern, groove-os / riffelős muzsikát, a Leander Rising önálló koncertjein számíthat alapos szívidomításra. Slash_8.jpgHa létezik a hollywoodi Hírességek sétányán saját csillaggal büszkélkedő, sok ezernyi díjjal és elismeréssel jutalmazott lemezmilliomosok között olyan gitáros, akinek az ember simán elhiszi, hogy csak egy erősítőre van szüksége, ahová bedughatja a Les Paulját, aztán hadd szóljon, akkor az Slash. Nála most valóban összeállt a kép. Bő negyedszázadot felölelő, kétórás műsorral állhat ki, amelyben erős hangsúlyt helyez a tavalyi Apocalyptic Love című anyagára és a GN'R alapnótáinak is kiemelt helyük van. Társai – amellett, hogy kinézetre is ideális megfejtést jelentenek – lelkesen, komoly erőbedobással, mégis mértéktartóan teszik a dolgukat. Bárki örülne, ha egy ekkora kaliber karolná fel, viszont nem mindenki tudná, hol a helye. Nyilván a főhős dolgát is nagy mértékben megkönnyíti, ha nem kell problémás, nehezen kezelhető arcokkal egy levegőt szívnia. Hadd dicsérjem meg külön Myles Kennedyt, akit akkor zártam igazán a szívembe, amikor betegen, magas lázzal küszködve is hiba nélkül énekelt végig egy Alter Bridge koncertet pár éve. Amíg nem volt szerencsém a Made In Stoke DVD-hez, nemigen tudtam elképzelni, milyen lehet az Appetite For Destruction dalainak ultrahedonista sorait olyan valakitől hallani, aki énekesként köröket ver Axl Rose-ra, ugyanakkor frontemberként mindenfajta páváskodástól és allűrtől mentes. Nos, még a legkevesebb, ha azt mondom, hogy van fantázia a dologban... (A Welcome To The Jungle-t Todd Kerns bőgős nyomta, nem kevésbé meggyőzően. A lemezre Lemmyvel rögzített Slash szólónóta Doctor Alibi szintén az ő reszortja egyébként.)

Kerekasztal-beszélgetésen kérdezhettük a Guns N' Roses egykori gitárosát, Slasht csütörtöki, budapesti koncertje előtt. A rock 'n' roll, a Velvet Revolver és a következő lemez mellett szóba kerültek még a kígyók, a flippergépek, a közösségi média és a horrorfilmek is. Hosszú sor kígyózott már csütörtök délután a Papp László Sportaréna előtt. A Guns N' Roses egykori gitárosa, Slash koncertjére jöttek, bár lehet, egy részüknek még jegye sem volt. A cápaként köröző üzérek közelébe mindenesetre senki sem merészkedett. Az aréna másik oldalán egy jóval kisebb csoport fagyoskodott: ők voltak azok a sajtósok, akik interjút készíthettek, vagy kerekasztal-beszélgetésen vehettek részt az MTV-korszak egyik legnagyobb élő alakjával, (s talán) az utolsó gitárhőssel. Slash, a rock 'n' roll nagy hőse Utóbbi tényt erősítette a szigorú protokoll is: együtt mentünk be a stadion labirintusán keresztül az interjúszobába. Utunk során szinte kizárólag biztonsági őrökkel találkoztunk, és míg várakoztunk, úgy éreztük, ezek a marcona emberek a rock 'n' roll bölcsét őrzik, aki valamiféle nagy titok tudója. A turnémenedzser is úgy szorította a papírpoharas kávéját, hogy ne legyen kétségünk: ha nem viselkedünk rendesen, nyakunkba borítja a barna löttyöt.

Remélem mindenki tudja kiről van szó, tegnap Magyarországon játszott Slash a bandájával, én meg jól ott voltam, postot is simán megér. Nehéz volt elintézni, hogy pont a születésnapomon jöjjön, de sikerült. :) Milyen volt a koncert? Természetesen állat volt, simán megérte az árát a jegy, bár én ajándékba kaptam karácsonyra-szülinapomra, szóval így meg aztán főleg. A koncert az Arénában volt, ami azért nem egy Wembley, meg hát a hangosítás sem volt tökéletes, de azért így is jól szólt. Olyan jól, hogy amikor Slash megszólaltatta az első Riffet, vagy egy percre kirázott a hideg. Elképesztő ahogy szól Slash kezében a Gibson Les Paul, de erre majd még visszatérek. Mióta nincs Axl Rose, Slash a Myles Kennedy zenekarral tolja, és mivel eddig csak youtube-on hallottam őket párszor, nem voltam nagy véleménnyel az énekesről, de a koncerten kellemesen csalódtam. A saját számok mellett eljátszották a fél Appetite for Destruction albumot, Sweet Child, Paradise City, Welcome to the Jungle, Nightrain, Rocket Queen, az összes jó kis dal megvolt. Szóval azt kell mondjam ez a Myles gyerek nagyon is jó énekes. Nyilván teljesen más mint Axl Rose, mégis nagyon szépen énekel, egyáltalan nem volt zavaró, hogy az ezerszer hallott Guns nótákban máshogy szól az ének. Nem mellékesen a ritmusgitárosnak is baromi jó hangja van, pár Guns nótát ő is eltolt, és hát le a kalappal, királyul eltolta ő is. Visszatérve Slash-re. Én többek közt Slash miatt kezdtem el gitározni még 18 éves koromban, nem kérdés, hogy ott van a világ legjobb gitárosai közt, pedig… Elvileg nem is olyan jó gitáros. De mégis. 2009-ben a Time minden idők 6. legjobb gitárosának választotta, míg a Rolling Stone magazin csak a 65-nek. Közben volt olyan magazin is akik minden idők legjobb riffjének szavazták meg a Sweet Child o’ Mine elején hallható riffet, tehát látszik, hogy igen nagy a szórás. Szerintem is tény, hogy Slash nem a leggyorsabb, és nem a legpontosabban játszó gitáros, mégis ott van a világ legmeghatározóbb zenészei közt, ezt kár is lenne vitatni. Az Appetite for Destruction egy tökéletes album volt, egy meghatározó pillanat a rockzene történetében, ezt az albumot meg nagyrészt maga Slash pakolta össze, nélküle nincs ez az album az biztos. Az én toplistámon mindenképp ott van Slash a Top 5-ben, és ott is fog maradni, egyszerűen nem tudom megunni azt a tipikus Slash hangzást, amit még hulla részegen is bármikor produkál a gitárjával. PS: most már nem iszik, mert pacemakere van, ettől fuggetlenül végigrohangálta simán a két órás koncertet.

Ha megkérdezi bárki is, hogy hogyan éreztem magamat július 29-én, akkor a válaszom az, hogy vegyesen örömteli volt nekem az a nap. Nagy lendülettel készülődtem Bryan Adams koncertjére, mivel hozzá fűződik egy apró személyes évfordulóm... Majdnem napra pontosan 20 éve volt, hogy először láthattam ezt a rendkívül tehetséges, végtelenül kedves és szerény zenészt játszani Budapesten - sajnos akkor még csak mérsékelten jó fogadtatással és sikerrel. Az énekes mostanra hatodik alkalommal látogatott el hozzánk: 1992, 2003, 2006 (dupla koncert Budapesten és Debrecenben) és 2007 után ismét az Arénában köszönthettük őt. De vissza a koncert napjához. Természetesen biztosra akartam menni, hogy bejuthassak újra az első sorba, ezért pár külföldi és magyar rajongó társaságában már dél körül kint várakoztunk türelmesen a helyszínen. A beszámoló elején gyorsan jöjjön is a fekete leves. Végre 7 óra lett, akkor már szépen gyülekeztek az emberek és közeledtek a beengedés percei. Ami se jobb, se rosszabb nem lett, mint amire számítottam, azaz borzalmas volt: 2 kapu nyílt, de nem egyszerre, természetesen először nem az, ami előtt már dél óta ücsörögtek a lelkes rajongók. Ezen a téren sajnos még van mit tanulnia kis hazánknak… De tapasztalt koncertre járóként egy dolgot már rég megtanultam: lehetetlen nincs, csak nagyon kell akarni, úgyhogy 1-2 percen belül már az első sorban voltam és kis helyet foglalva barátaimnak vártam, hogy bevágódjanak ők is mellém. Panaszom nem lehet, tökéletes helyünk lett balközépen. A napnak ez volt a vegyes része, innentől kezdve már semmi problémám nem volt az estével. SŐT!

Egy nem létező világsztárt, a Simplicity nevű banda frontemberét vittük be a Sziget fesztiválra, majd mi is meglepődtünk, milyen sokan szeretik a nem létező sztár zenéjét. Mi több, Gerendai Károly főszervező a backstage-be invitálta, igaz, neki azt mondtuk, a két testőrrel érkező sztár a Red Hot Chili Peppers új gitárosa.